Milyen vagyok én? Ki tudja erre a választ.. Ismerjük és elfogadjuk magunkat, a többieket, hogy nem vagyunk egyformák? A gyerekeket ismerjük, és elfogadjuk olyannak amilyenek, és úgy viszonyulunk hozzájuk?

Ha együttműködésről beszélünk, véleményem szerint ott kell kezdeni, hogy megértjük a másik felet, elfogadjuk, hogy másként gondolkodik, ami nem probléma, és így van ez a gyerekekkel is. Az oktatás sem egyéb, mint egy megfelelő együttműködés tanár és diákok között, ideális esetben.

Egy számomra kedves történettel szeretném szemléltetni azt, ahogy összekapcsolódik a tanítás és az elfogadás. Nagyon sokáig azt hittem, hogy az introvertált emberek szomorúak azért, hogy ők sosem kerülnek a társaság központjába. Aztán egyszer egy kollégám mesélt egy lányról, aki egy kétnapos tréninget végigült úgy, hogy alig szólalt meg, és a tréner sem erőltette a szereplést. A második nap végén, ahogy szokás, zárásként mindenkinek értékelnie kellett a tréninget. Az illető lány a többiek legnagyobb meglepetésére elmondta, hogy Ő még sosem érezte magát ilyen jól, végre úgy vett részt egy képzésen, hogy nem kellett azon görcsölnie, hogy mikor kell megszólalnia, szerepelnie, hanem csak figyelhetett, és elmélkedhetett a hallottakon. Ekkor értettem meg, hogy az introvertált embereket pont az teszi boldoggá, hogy nem kell a társaság középpontjába kerülniük.

Azért írtam ezt le, mert számomra példaértékű volt a tréner viselkedése ebben a szituációban. Felismerte és figyelembe vette egy résztvevő személyiségét, aki ettől szárnyalt, még ha ez nem is látszódott. Milyen jó lenne, ha ez megvalósulna az oktatásban is, ha a gyerekeink úgy ülnének az iskolapadban, hogy ismerik és elfogadják őket olyannak amilyenek, így viszonyulnak hozzájuk, és nem erőltetnek rájuk egyenmegoldásokat. Mert nem szeret mindenki szerepelni, nem szeret mindenki kiállni az osztály elé, és felelni, nem szeret mindenki bandázni szünetben, és ebben a korban nem szeretnek kitörni a komfortzónából. Egyénre szabott megoldásokkal sokkal többet ki lehet belőlük hozni, mert így azt érzik, hogy arra kíváncsi az iskola, amit valóban tudnak, és nem arra, amit nem.

Hogy megismerjük a diákokat, első körben lehet váltogatni a tanítási módszereket, és figyelni kinek melyik a komfortos. Vannak, akik összeszedettebbek írásban, vannak, akik elemzéseket - esszéket szeretnek írni, akik prezentációt tartanak sikerrel, de vannak, akik egy csapatban szépen teljesítenek háttérmunkásként, vagy éppen egyből tudják irányítani és motiválni a csapattagokat, és a sort folytatni lehet, ahányféle gyerek van egy csoportban. Mindegyik értékes és értékelésre alkalmas szerep, és a tanórák is izgalmasabbak így.

Aztán, hogy jobban megismerjük a közösséget, lehet cifrázni a szociometriai kérdőívet is. Választ kaphatunk arra, hogy kik azok, akik inkább egyedül vannak a szünetekben, kik a hangadók, aki mindig készül, és lehet rá számítani, aki meghallgatja a többieket, akinek jó ötletei vannak, aki lelkesíteni tudja a többieket.

Volt egy tanítványom, aki nem volt egy kiemelkedő tanuló a jegyei alapján, és nehezen kezelhető is volt a tanórákon, igazán semmi nem érdekelte. Aztán, egy tanirodai vásáron a legsikeresebb egyéni üzletkötőnek választották. Az egyetemi konzulensem angol színházat szervezett, mert véleménye szerint így könnyebb az angol tanulás a hallgatóknak, és valóban hatékony módszer lett, doktori disszertációt írt belőle. Csak két példa arra, hogy a konzummegoldásokon túl, hogy lehet inspirálni a diákokat. 

Gondoltál már arra, milyen hasznos lenne, ha kapnál egy térképet arról, hogy kiket kedvel, kiket utasít el, és mi mozgatja a gyereked? Tanárként tudnád, kit hogyan motiválj, hogy melyik diákod magányos az osztályban, és azt is kinek kell szólni, hogy mindenkihez eljusson az információ? Vannak ilyen eszközök, de használjuk is őket?

A kulcs, bármit is szeretnék elérni, konfliktust kezelni, együttműködésre bírni, programot szervezni, mindig a megismerés. Tudjuk-e, hogy ki mire képes, milyen a személyisége, és egy közösségben milyen szerepet tölt be. A személyiség ebben a korban még alakul, óvatos an kell ezért kezelni, teszteket kitöltetni, és ebből következtetéseket levonni elég veszélyes. Egy következő bejegyzésben írok néhány jelről, amit figyelni érdemes, de finoman kell bánni ezen információkkal, mert ártalmas is lehet még ebben a korban.

A közösségben betöltött szerep kutatásával a szociometria tudománya foglalkozik, és segít megérteni az osztályok szerkezetét. Nem csak arra képes a módszer, hogy megmutassa, mely diákok vannak a peremen, kik alkotják a klikkeket, hanem arra is, hogy rávilágítson, mennyire fejlett az osztály szerkezete. Mutatok egy példát. Ez egy fejlett csoportszerkezet, nincsenek a peremen, több csillagalakzat, ennek elérése a cél, ez egy erős közösség.  

Miért hasznos ez az módszer? Információt kapunk arról, mennyire összetartó a csoport, lehet látni rejtett konfliktusokat, és be lehet segíteni. Természetesen előfordulhat az, hogy magától jó közösségé alakul egy osztály, de az is lehet, hogy beavatkozás szükséges. Amíg tanítottam, találkoztam problémás osztályokkal, klikkesedéssel, magányos gyerekekkel. Ilyenkor elengedhetetlen, hogy a tanár felmérje, és felismerje, hol van a konfliktus, miért esik szét a közösség. A szociometriai felmérések nagyon rugalmasak. A kérdőív összeállításakor, nem csak azt tudjuk felmérni, hogy kik szimpatizálnak, hanem igény szerint, kik azok, azok elutasítják a szabályokat, kik empatikusak, kiket tartanak eredményesnek, kit központi személynek, kölcsönösek-e a kapcsolatok. A legegyszerűbb természetesen az, ha arra kérdezünk rá kivel vannak jóban (pl. kivel lennél egy szobában osztálykiránduláskor, kitől kérnél segítséget), ez alapján kézzel is fel lehet rajzolni az osztály szociogramját, és akár az osztállyal is át lehet beszélni az eredményeket.

Ezen információk birtokában, eredményesebb csapatmunkára lehet bírni a diákokat, és elsimítani a konfliktusokat az osztályban. Mert nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy mennyire fontos azt megtanulni már korán, hogyan kell beilleszkedni egy közösségbe, és együtt dolgozni a különbözőségek ellenére.

Aki okos? Aki kedves? Akit szeretnek a diákjai? Aki következetes? Aki szigorú? Aki hozza a versenyeredményeket? Aki ért a gyerekek nyelvén? Aki szép tanmeneteket ír? Ki tudja. De van olyan egyáltalán, hogy jó tanár?

Volt egy tanár kollégám régen. Országos szintű szaktekintély volt, mindenki hozzá fordult tanácsért, ha valahol elakadt a közgazdaságtan rejtelmeiben. Emellett szigorú is volt nagyon, a diákok rettegtek tőle, de az eredmények jöttek szépen. Egyszer kérdeztem a gyerekeket, hogy azért félnek az órákon, mert magas a léc tanár úrnál. Mondták, az nem zavarja őket, hogy szigorú, és tanulni kell. Az a baj, hogy következetlen, csapong a kolléga, néha nem is tudják a diákok, miből fogja őket kérdezni, így nagyon nehéz készülni, arról nem is beszélve, hogy a stressz teljesen leblokkolta őket.

Sok tényezőtől függ, hogy kit nevezünk, hatékony és eredményes tanárnak. Egy kiselsős számára fontos, hogy a tanító nénije megszerettesse vele a tanulást, hogy biztonságban érezze magát az osztályközösségben. Egy kamasz számára hiteles személyiség kell, és érdekes, lebilincselő órák, míg egy hallgatónak jó előadó, és következetes számonkérés. És szülőként mit várunk el? Hogy szemünk fényei szuper bizonyítvánnyal, verseny eredményekkel és csillogó szemmel jöjjenek haza. Az egyetemen pedig azt tanultam, hogy a tanárnak hitelesnek és empatikusnak kell lennie, valamint feltétel nélkül el kell fogadnia a diákjait. Ugye mennyire összetett ez?

Szerintem az az eredményes tanár, akinek jókedvvel megy az órájára a diák, aki kíváncsivá tesz, aki még többre sarkall, aki támogat, és tökéletesen rá tud hangolódni a gyerekekre. Ehhez azonban ki kell lépni a komfortzónából, néhány sztereotípiát ledönteni, megszabadulni a megfelelési kényszertől, és megtalálni a saját tanítási stílust és módszert. Mert az lesz hiteles és eredményes.

Én igen. Nem felvágni akarok vele, mert borzalmas puskázó voltam, ezért inkább tanultam, viszont ha puskáztam, az emlékezetes volt. Vicces történet következik.

Általános iskolában imádtam a biológiát és a kémiát. Versenyekre jártam sikeresen, adott volt egy gyógyszerész vagy vegyész pálya. Gimiben viszont mindkét tantárgy, de főleg a biológia mintha kínai lett volna. Ennyit tesz a tanár személyisége, de ez megint egy másik téma. Az osztályunkból 2-3 diák készült biológia érettségire, ez azonban nem érdekelte a tanárunkat, mindenkinek emelt szinten kellett tudnia az anyagot. Ez többek között azt jelentette, hogy egy témazáró dolgozat 3 részből állt, ábrafelismerés, elemzéssel, 50 kérdésből álló felvételi előkészítőből kimásolt teszt reláció analízissekkel, és egy kifejtős esszé. Teljesen egyértelmű ugye, hogy ezt 45 perc – dolgozatkiosztás, beszedés, vagyis nettó 40 perc alatt teljesíteni lehet. A következőképpen oldotta meg nagyon kreatív osztályunk ezt a problémát. Kimásoltuk a felvételi előkészítőből a teszt megoldásokat, egy-egy témakörhöz kb. 4-5 tesztsor tartozott, ami soha nem volt összevágva, és szépen végigikszeltük a dolgozatban olvasás nélkül a kérdéseket. Majd lóhalálában megírtuk a másik két feladatot. Ez a módszerünk akkor volt igazán vicces, mikor a relációanalízishez tartozó megoldó képletet elfelejtette a tanárunk behozni, és dolgozatírás közben kiszaladt érte. Mire visszajött, mindenkinek kész volt az 50 kérdéses teszttel megoldó képlet nélkül. Az az osztálytársam volt az igazi ász ebben, aki bemagolta a tesztmegoldásokat, négyszer ötven betűt egymás után sorrendben, nem is lett biológus.

Szintén biológiából történt, hogy írásban kellett felelnem az első sorban. Nem készültem, mert bizonyosan matek vagy történelem előkészítőn voltam. A többiek mondták, hogy menjek ki, legalább nem válogatják tovább a felelőket. Kimentem, a szív felépítése és működése volt a számonkérés tárgya. Végigültem az egész órát firkálgatva valamit, és amikor csengettek, az óra végi kavarodásban megérkezett a dolgozatom gyöngybetűkkel, ábrával, és a nevemmel. Akkora dicséretes ötöst kaptam rá, hogy szinte szégyelltem magam, a legviccesebb az volt, hogy dicsérték a memóriámat, hogy szinte szószerint megtanultam az anyagot.

Van-e tanulság? Van. Az én példám tökéletesen megmutatja, hogy a kevés néha több. Sajnos semmire nem emlékszem biológiából, és mindig irigykedve hallgatom, ahogy a férjem lelkesen mesél a biológia táborokról, a túrákról és a sok kreatív módszerről, ahogy neki tanították. Sajnálom szegény mostani diákokat, mert az évek múlásával és a tananyag sűrűsödésével egyre több puskát kénytelenek gyártani.

Ha végigfutom gondolatban az egész iskolai pályafutásomat, nem sok ötletes megoldást tudok felsorolni, amit tanáraim vetettek be, hogy könnyebben tanuljak. Ám, ha arra a számos tréningre gondolok, amire már felnőtt fejjel mentem el, ott érdekesebbnél érdekesebb módszerek és „aha” élmények értek. Most akkor, hogy is van ez?

Vekerdy Tanár Úr fogalmazta meg nagyon frappánsan, hogy a magyar iskolarendszer sosem a mában él, mindig felkészít valamire, az óvoda az iskolára, az általános a középiskolára, és a középiskola az egyetemre. Pontosan ebben az állandó felkészülésben megyünk el a lényeg mellett, mert mondjuk ki, mindenki fél. Fél, hogy nem veszik fel a jobb középiskolába, hogy nem jut be a kívánt egyetemre. A tanárok félnek a legjobban, hogy a gyerekek nem fogják hozni az elvárt szintet, nem fognak tudni leérettségizni, és vég nélkül nyomatják az elméletet.

De gondoljuk tovább. Ebben a kreativitásmentes légkörben szocializálódunk. Azt szokjuk meg, hogy az oktatás nem lehet egyéb, mint, hogy az egyik fél ül, és bámul, a másik fél beszél. Nem egyszer találkoztam tréningeken kollégákkal, akiknek problémát okozott, hogy nem a megszokott módon, ergo ülök némán, zajlik az okítás, hanem aktívan részt kell benne venni. Azonban, ha felidézem a legemlékezetesebb pillanatokat az iskolából, mindig valami nem hétköznapi ugrik be. Matektábor, egy-egy beadandó készítése büntetésből valami érdekes témáról, mert nem figyeltem, filmek etika órán, és azokról eszmecsere, arborétumjárás, könyvről beszámoló, elgitározott versek irodalomból, közös, beszélgetős vizsga vagy iskolai ki mit tud. Mert igazából az iskolának az lenne a feladata, hogy inspiráljon, kíváncsivá tegye a tanulót, lehetőségeket kínálva. Ha ez megtörtént, egész biztosan le fog érettségizni, mert motivált, mert Ő akarja, és nem a tanár. Nem egy embert láttam, aki 20 évesen önszorgalomból felkészült az egyetemi felvételire, és ma már orvos vagy mérnök. A belső motiváció megteremtése a feladat, és azt csak inspiráló közegben lehet elérni. Bár lenne kreatív tanár képző is, és emellé sok-sok nyitott szülő és diák.

Nektek mi volt a legmaradandóbb emléketek az iskolából, amikor úgy tanultatok, hogy jól is éreztétek magatokat? Írjátok meg, gyűjtsünk ötleteket, változtassunk.

Az én nagy projektem címet is viselhetné ez a bejegyzés, mert kiterítem a kártyáimat, és felfedem, én hogyan képzelem el a modern gazdasági oktatást. Tudom, hogy sorra megjelennek olyan cikkek, tanulmányok, amelyek arról szólnak, hogy mennyire nem jó irányba halad az oktatási rendszerünk. Nem ezek miatt gondolom azt, hogy másként kellene csinálni, hanem mert megtapasztaltam személyügyesként, hogy milyen készségek és ismeretek hiányoznak a pályakezdőknél, ami nem pont az ő hibájuk.

A projekt megtervezése során abból indultam ki, hogy olyan munka szülessen, ami bemutatja milyen ma egy nagyvállalatnál dolgozni. Nem kellett teljesen újat kitalálnom, mert létezik egy módszer, már utaltam rá, csak le kell egy kicsit porolni, és gatyába rázni. Vázlatosan a következőről van szó, a diákok alapítanak egy fiktív vállalkozást, egy tanéven keresztül működtetik, és az év végén prezentálják az eredményeket. Onnantól kezdve, hogy kitalálják mit visznek a piacra, üzleti tervet készítenek, bemutató termékeket gyártanak, profitot termelnek, és elvégzik a napi operatív feladatokat. A tanár ebben a felállásban egy tanácsadó szerepet tölt be, és természetesen Ő az, aki moderálja a diákok munkáját. Minden óra elején a tanár közli a cég aktuális elintéznivaló ügyeit, megbeszélik kinek mi a feladata, és természetesen az óra vége előtt mindenki elmondja, hogy sikerült megoldania a rá bízott ügyeket. A kiadott feladatok változatosak, van köztük kimutatás,- és prezentációkészítés, előadás tartása, tárgyalás, interjúztatás, adminisztráció, levelek megírása, készletezés, reklámanyagok gyártása, társadalmi felelősségvállalás, csapatépítés, hatékony kommunikáció vég nélkül, ami egy profitorientált cégnél adódhat. Ebben a formában a diákok játszva megtanulhatják, hogy az elméleti anyagot, hogyan és hol alkalmazzák. Komoly felkészülést és munkát igényel a tanároktól, ennek a módszernek a tanítása. Azért is, mert aki sosem dolgozott a magánszférában, nehéz napi operatív feladatokat és megoldandó problémákat állítani óráról órára a gyerekek elé 36 héten át. Ezt a projektet szeretném részletesen kidolgozni, mert hiszem, hogy a módszer a lényegesebb, és nem a tananyag. Milyen klasszul mutatna bármelyik iskola folyosóján a vitrinben, a 2015/2016-os év diákvállalkozásának a termékei, és ez az elkövetkezendő évek alatt egy hosszú sort nyitna meg.

Végezetül mára egy személyes történetet szeretnék elmesélni. Amikor alsós voltam, anyukám hazahozta a munkahelyéről a szalagos számológépét, és egy halom számmal teleírt lapot. Nekem azt adta feladatul, hogy segítsek neki a munkájában, és adjam össze a két oszlopban lévő számokat egyesével. Én valami elképesztő boldog voltam, hogy csinálhattam a felnőttek munkáját, és betekintést nyertem abba is, hogy mit dolgoznak. Azóta is imádom a számokat. Hiába már Konfuciusz is megmondta nagyon régen: „Mondd el és elfelejtem, mutasd meg és megjegyzem, engedd, hogy csináljam és megértem. 

Miután elkezdtem tanítani gyorsan megfogalmaztam, hogy mit szeretnék másként csinálni. Túl akartam lépni azon, hogy kiállok és elmondom az „anyagot”. Szerettem volna, hogy a gyerekek egytől egyig valóban alkalmazni tudják azt, amit tanulnak, és úgy üljenek az iskolapadban, hogy azt nem munkának élik meg.

Vannak törekvések, alternatív módszerek, új irányzatok azzal a céllal, hogy elinduljon a változás. Szólhatna ez az írás arról is, hogy nagyon nehéz változtatni azon, ami van, és számos indokot is tudnék sorolni, ismerem a helyzetet. Hiszen a diákoknak le kell érettségizni, tartani kell a tanmenetet, tantárgyak vannak, és nem témák, projektek, és hogy ma az oktatás már legkevésbé szól a gyerekekről. Ehhez képest ott a Prezi új óvodája, az Alternatív Közgazdasági Gimi, a Waldorf iskolák, igen lehet másképp. De lehet változtatni kis lépésekben is, egyénileg. Munkával jár, és mégis többszörösen megéri. Olyan energiákat tud megmozgatni egy jól sikerült tanóra vagy projekt, amelyek további munkára sarkallnak, és ez egy véget nem érő nagyon termékeny folyamat, ahol mindenki jól érzi magát.

Néhány jó gyakorlat a szürke hétköznapok ellen:

Egyik barátnőm mesélte, hogy az iskolában a diákok minden napot úgy kezdenek, hogy a gyerekek beszélgetnek az előző napi, heti eseményekről, akár világszinten. Itt mindenki elmondhatja a véleményét arról, amit fontosnak tart napjainkban. Így lehetőségük van a gyerekeknek ráhangolódni a tanulásra és egymásra.

A gazdasági területen tanulók számára van egy módszertan, tanirodának hívják, a legtöbb közgazdasági szakközépiskolában használják. A lényege röviden, hogy modellezi a vállalatok működését, a diákok fiktív céget alapítanak, így megismerhetik, hogy a különböző területeken milyen munka folyik. Ennek keretében gyakorolhatják a prezentáció készítést, az önéletrajz írást, céges ügyeket intézni, tárgyalni egymással, és a sornak csak a tanár kreativitása szab határt. Ez egy tökéletes projekt és egy nagyszerű módszer arra a célra is, hogy a gyerekek felismerjék az iskolában megszerzett tudásra mikor és miért lesz szükség.

Az osztályfőnököm az utolsó évben egy különös feladatot adott nekünk. Mindenkinek fel kellett írnia a nevét egy lapra, és körbe kellett adni a papírt úgy, hogy mindenki felírt az adott személyről egy jó tulajdonságot, és hajtott rajta egyet, hogy a többiek ezt ne lássák. Nekem nagy élmény volt, hogy a többiek milyennek látnak, és javította az egymásról kialakult képet. Ugye nem kell hatalmas dolgokat tenni azért, hogy egy osztályban fejlődjön a közösség?

Csak néhány ötlet, és jó példa arra, hogy a tanulás, és az iskola ne egy unalmas kötelesség legyen. Nem is kell hozzá más, csak egy kis kreativitás, ráhangolódás és sok munka, de megéri, mert a gyerekek mindig kárpótolnak.

Neked is van jó példád az oktatás fejlesztéséhez? Írd meg kommentben, hogy mások is megismerjék.

Családunknak van egy mások által lehetetlennek tartott küldetése. Mi meg vagyunk arról győződve, ha nem előbb, akkor utóbb képesek vagyunk megnevelni az emberiségnek azt a részét, akinek erre szüksége van. Számunkra ugyanis felfoghatatlan, hogy az embertársaink nagy része teljes mértékben elfelejti, hogy nem egyedül él ebben a világban, így azt is, hogy a többiekre szükséges tekintettel lennie.

Tudom azt ígértem, hogy a következő bejegyzésben egy kicsit a projektoktatás gyakorlati lehetőségeiről írok, most egy kicsit mégis elkanyarodnék a közösségi gondolkodásra való nevelés felé. Egyébként hihetetlen, de minden mindennel összefügg, közösségi gondolkodás nélkül a munkahelyen sincs jó csapatmunka.

Korábban elhatároztam, hogy mindig leírom, ha valami olyasmit tapasztalok, ami felháborít, és kiadom könyv formában. Kezdve onnan, hogy a zebrán majdnem elütnek gyerekestől, hogy a bankban csúnya megjegyzést tesznek, mert nem férnek el tőlem, és a méretes babakocsimtól, hogy az egy éves gyerekemet majdnem elüti egy biciklis a járdán. Folytatva a hatékonyság jegyében, nem értem, hogy a postán miért egy ablak működik, ha felhívom a közterület felügyeletet, és jelzem, hogy kosz és szemét van a házunk melletti sétányon, majd kérem őket szépen, hogy takarítsák fel, ők értetlenkednek, hogy a rendőrségen ha bejelentést teszek, hogy dugó alakult ki a tesco parkolóban, és elég nagy a baleset veszély, ők nem értik miért telefonáltam. De aztán rájöttem, hogy nem ez a megoldás. Most is lejegyzetelem a konfliktusos szituációkat, de, elképzelem és eljátszom a gondolattal, hogy lehetne megoldani őket. Esetleg elmesélem a gyerekemnek majd egyszer, és megkérdezem, hogy Ő mit tenne, ha például nem férne el egy nénitől és a babakocsijától.

Kitalálták az önkéntesség programot a diákoknak. Gondolom azzal a céllal, hogy a szociális érzékenységük és a közösségi érzetük fejlődjön.  Ahogy hallom, vannak szuper programok is ennek a jegyében, és vannak sokan, akik valahol leigazoltatják mindezt. A gyerekek véleménye nagyon is függ attól, mit hogyan tálalnak nekik. Ha azt hallják, hogy ez az önkéntesség program jó, és számos lehetőséget kínál, időt és figyelmet rászánva tanártól szülőtől megkeresik mindenkinek a számára megfelelőt, akkor lelkesek lesznek ők is, és van rá esély, hogy a program eléri a célját, vagyis segítőkészségre neveli ifjainkat. Természetesen nem csak ilyen szervezetten lehet a világra és embertársainkra figyelő gyerekeket nevelni, hanem példamutatással is, szülőtől, tanártól. Abban biztosan egyetértünk, hogy mindenkinek jobb lesz, ha egy olyan helyen élünk, ahol empatikusan, viszonyulnak egymáshoz, és érzékenyek a környezetükre.  

A margóra

Egyszer régen beszélgettem az angoltanárnőmmel, aki arról mesélt, hogy Amerikában szeptember 11 óta hogyan formálódott át az emberek értékrendszere. A felszínes gondolkodás helyett teret kapott az öröm, hogy együtt lehetünk, az empátia, a kölcsönös odafigyelés és segítés. Kívánom és bízom benne, hogy Párizs után ez erősödik meg Európában, és nem a még erősebb gyűlölködés. Tegyünk ezért, és ellene.  

Főiskolás éveim utolsó szemesztere egy gyakorlati félév volt, 3 hónap egy vállalatnál, ahol aztán szakdolgozatot is kellett írni zárásként. Én egy 5000 fős multicég beszerzési osztályán lettem gyakornok, kicsit rá is húztam, 5 hónapig. Itt az irattár rendbetételétől kezdve ajánlatok és megrendelések írásán át, elég sok mindent megtanultam. Egyik részét sem nem találtam kínosnak, de azt, hogy itt fedeztem fel, hogy egy beszerzési osztálynak egy vállalaton belül mi a dolga, mi az, hogy ajánlat kérés, mi az, hogy szerződéses beszállító, hogy kell idegen nyelven telefonálni, na azt igen. De, hogy védjem is az iskolát, úgy kerültem a munka világába, hogy tudtam integrálni, alapfokon könyvelni, tudom, hogy alakulnak a termékek árai a kereslet és a kínálat hatására, és tudom, hogy egy terméket a piacra dobás előtt pozícionálni kell.

Azért kezdtem el ezt a blogot írni és később egy oktatási anyagot összeállítani, mert szentül hiszem, hogy lehet ez másképp is. 

Ha jobban körülnézünk egy szervezetnél, nézzük csak, mit csinálnak az emberek a munkahelyükön? Általában a számítógép előtt ülnek és az office csomag valamelyik programján szöveget szerkesztenek, adatokat szűrnek, kimutatást gyártanak vagy prezentációt készítenek.  Ezenkívül használnak még szakmaspecifikus szoftvereket, belső céges rendszereket, valamint telefonálnak, leveleket írnak, megbeszélésekre járnak, esetleg rendezvényeket szerveznek. Mindezek közben kommunikálnak, problémát oldanak meg, konfliktust és stresszt kezelnek, tárgyalnak és szerveznek.

Érdekes módon, ha megnézzük a szervezetfejlesztéssel foglalkozó cégek által kínált készségfejlesztő tréningek témáját is, amikért mellesleg a vállalatok komoly összegeket kifizetnek, pont az ilyen tartalmú képzéseket ajánlják: prezentálás, asszertív kommunikáció, projektmenedzsment, tárgyalástechnika, konfliktuskezelés.  Igen, rengeteg, és egyre több dolgot próbálnak az iskolában megtanítani, aztán később kiderül, hogy másra lenne szükség, mert nem deriválni és nem könyvelési tételeket kell tudni fejből, hanem a többi emberrel együttműködve élni, dolgozni.

Azt gondolom, hogy mindenféle együttélésnek és munkának a megfelelő kommunikáció az alapja. Ezzel lehet problémát megoldani, érvelni, tárgyalni, konfliktust kezelni. Első körben arra kell megtanítani a diákokat, hogy elfogadhatóan, információt átadva, kérve, a másik fél érdekeit is tiszteletben tartva kommunikáljanak. Amilyen könnyű ezt leírni, olyan nehéz használni. Hány olyan szituációt tudnánk felsorakoztatni, amikor elég lett volna, ha csak máshogy szólnak hozzánk, más szavakkal, intonációval közölnek velünk valamit, vagy a semmi helyett mondanak valamit.

Amíg viszont az oktatási rendszerünkben kezdve ezt az általános iskolától a felsőoktatással bezárólag arra kíváncsiak, hogy mennyi lexikális anyagot tud vagy nem tud bemagolni egy diák, addig hogy várjuk, hogy rugalmas gondolkodású, kreatív asszertíven viselkedni tudó munkaerő váljon belőlük.

A projektjellegű oktatásnak pont az a lényege, hogy miközben egy-egy feladaton dolgoznak a gyerekek, észrevétlenül elsajátítanak különböző készségeket, amelyek hasznosak lesznek a későbbiekben.

Hogy lehet a projektmódszert megvalósítani? Egy kis kreativitással és tudatossággal. Erről írok legközelebb, de várom addig is Ti mit gondoltok a projektmódszerről.

Kevesen élik át, hogy az oktatói oldalról és a nagyvállalati szférából is gyűjthetnek tapasztalatokat, és láthatják, hogy mennyire távol áll egymástól a két fél. Több éven keresztül dolgoztam képzés,-szervezetfejlesztés területen Magyarország két legnagyobb nevű multinacionális cégénél, valamint szintén évekig tanítottam egy közgazdasági szakközépiskolában. Sajnos megtapasztaltam, hogy az, amire szükség lenne az egyik oldalon, akár használható tudás, akár megfelelő szakember formájában, és az, amit a másik oldalon kínálnak az oktatási intézmények, lassan heti 40 tanórában, plusz házi feladat, otthoni felkészülés, mennyire de mennyire nincs köszönő viszonyban sem. Szeretném elérni, hogy ez megváltozzon. 

Azzal a céllal hoztam létre ezt a blogot, hogy egy elkészülő oktatási anyaghoz információt, véleményt gyűjtsek. Egy olyan eszközt szeretnék létrehozni, ami segít bemutatni milyen munka folyik egy vállalatnál, milyen területek vannak, és milyen feladatok adódnak nap mint nap, azért, hogy a diákok az iskolában játékos formában megismerhessék a vállalatok, a munka világát, segítve ezzel azt, hogy ténylegesen használható készségeket, ismereteket kapjanak.

Tudom, hogy az iskoláról és a magyar oktatásról mindenkinek megvan a saját bejáratott véleménye. Ebben nincs is semmi kivetnivaló, hiszen mindannyian jártunk több-kevesebb évig valamilyen oktatási intézménybe, majd voltunk pályakezdők is. Éppen ezért érdekel a véleményetek, szerintetek mivel lehetne fejleszteni, életszerűbbé tenni az oktatást?

Ahogy én látom, a legnagyobb hiba, amit az oktatási rendszerünk elkövet a diákokkal szemben, a tanulással, munkával kapcsolatos attitűd, ami az iskola végére kialakul a gyerekekben. Ahogy egy tanárom mondta az egyetemen, amit tudnak az óvodások, már nem tudják az egyetemisták. Gondolok itt a kreativitás gyilkos poroszos módszerekre, (ne szólalj meg, csak, ha jelentkeztél, ne fordulj hátra, ne beszélgess), a tanórai versengésre, (ki lesz az első, aki végez, ne oszd meg az információt, ne segíts). Csodálkozunk, ha a munkahelyeken az dolgozók nem tudnak hatékonyan kommunikálni, tárgyalni, érvelni és ellenérzéseik vannak a csapatmunkával kapcsolatban?

Ma információt vagy valamilyen ismeretet már nagyon egyszerű megszerezni. Szerintem ne azzal töltesék a gyerekeknek a hasznos időt az iskolában, hogy adatokat és elméleteket hallgatnak, majd érdektelenül vagy kipuskázzák, vagy bemagolják. Sokkal inkább kellene magukat jól érezve közösen felfedezni jó megoldásokat, amiben a tanár támogatja őket, és nem ő akar az lenni, aki tudja a tuttit.

Hiszem, hogy létezik szép öregasszony és jó munka is, valamint a tanulás, az iskola is lehet élvezetes. Ehhez azonban az szükséges, hogy mindenki megtalálja a helyét, ami igazán érdekli, és az iskolának ebben támogatónak kell lenni. Megmutatni sokféle lehetőséget, diákvállalkozás, erdei iskola, színjátszó kör, csak néhány élvezetes dolog a sok lehetőség közül.

Ti mit gondoltok, hogy lehetne közelebb hozni a való életet és az iskolát? Mi az, ami szükséges lenne, mégis úgy válnak pályakezdővé a fiatalok, hogy ez kimaradt?

Hogy én hogy gondolom? Erről fog szólni a következő bejegyzés.