Baj van. Baj van az iskola háza táján, és elég komplex a probléma. A tananyag horror, a módszerek századokkal lemaradva, a tanárok frusztráltak, a gyerekek motiválatlanok, és szerintem a tanárképzés se megfelelő. Muszáj változni, változtatni, új módszerek kellenek.

Nagyon sokáig én sem szerettem az alternatív módszereket azon elgondolásból, ha én kibírtam a gimit, akkor más is üljön csak nyugodtan az iskolapadban. Ez csak a probléma egyik része, a másik, hogy nem működik, nem tudom hasznosítani a sok évszámot, verselemzést, deriválást, citromsav ciklust, és egyre inkább felejtem is el. Szóval szép, hogy egyszer ezt tudtam, de mondjuk ki az internet világában elavult a lexikális tudást hajszoló rendszer.

A projektmódszert azért tartom az egyik legzseniálisabb eszköznek, mert életszerű. Még a 19. század elején azzal a céllal alakították ki, hogy összekapcsolja a mindennapi élet gyakorlati megoldandó problémáit a tudománnyal. A tanterv ugyanis nem az életből, hanem a tudományok rendszeréből alakult ki, ezért nem világos sok esetben, hogy a megszerzett tudás mire is használható.

Ismerős bárkinek is ez az érzés? Ezzel szemben a projektek megvalósítása során a gyerekeknek meg kell tanulniuk együttműködni, már diákként látják, hol tudják majd alkalmazni az ismereteket, sikerélménye lehet annak is, aki nem tudja megtanulni az évszámokat, van kitűzött cél előttük, a módszer fejleszti a kommunikációs, problémamegoldó és még számos más készséget, kreatívvá nevel. Mellékhatásként jól fogja magát érezni mindenki az iskolában, szárnyalni fognak, és motiváltak lesznek a gyerekek.   

Hogy ide eljussunk, azonban változni kell a tanároknak is. Valószínű, hogy a jövő oktatója nem egy mindentudó professzor lesz, aki két szinttel magasabban áll a hallgatóságától, hanem olyasvalaki, aki leszállt a katedráról, és úgy irányítja a tanulócsoportok munkáját, tanácsot ad, irányt mutat.

Tanulni kedvvel is lehet, még jobban is megy.