Elsőre ellentmondásnak tűnhet az a nevelési-oktatási módszer, amely arra az elvre épül, hogy nem mondja meg konkrétan a gyereknek, mit és hogyan csináljon, de csak elsőre tűnik annak. A coachok dolgoznak azon technikával, ami az egyénben rejlő lehetőségek kibontakoztatására irányul, a teljesítményének a javítása által. Vagyis nem az illető tanítását jelenti, hanem a tanuláshoz való hozzásegítését.  Timothy Gallway-től származik a fenti megfogalmazás, aki sport területén használta a coaching módszert nagy hatékonysággal.

Miért lehet sikeres az iskolában is?

Nézzünk egy szintén sportból származó példát. Ki mit gondol arról, hogy egy jó edzőnek mi a dolga? Az, hogy megtanítsa a sportolóknak a legjobb technikát, és/vagy, hogy csapattá kovácsolja őket, motiváljon, és elhitesse, Károlyi Béla után szabadon azt, hogy „You can do it.”?

Egy hatékony és eredményes tanárnak nem ugyanez a feladata? Amellett, hogy 45 percben „leadja” az anyagot, figyelmet kell fordítania arra, hogy elhitesse a diákjaival, Te ezt meg tudod csinálni, a céljaidat el tudod érni, esetleg segít neki célokat állítani.

Vekerdy Tanár Úr által többször idézett kísérlet is a fentieket igazolja. Ebben gyerekeket vizsgáltak, és találomra, minden tudományos alap nélkül kiválasztottak pár kisdiákot, és azt mondták róluk, hogy ők kivételes tehetségek. Az elkövetkezendő években a tanáraik mind úgy viszonyultak hozzájuk, hogy ők kiemelkedő fejlődés előtt állnak. Aztán később újra megcsinálták a vizsgálatot, de akkor már valóban tudományosan mérték a gyerekek fejlődését. És láss csodát, akikre úgy néztek a tanárok, hogy kivételes tehetségek, és így is viszonyultak hozzájuk, máshogy/többet foglalkoztak velük, sokkal jobban fejlődtek, mint a többiek. Véleményem szerint ez a hatás visszafele is működik.  

Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy már javában a „Z” generáció ül az iskolapadban, akik egész más törődést és odafigyelést igényelnének az oktatási rendszeren belül is, mint felmenőink. Ők azok, akik a fogyasztói társadalom és az információs kor gyermekei, akiknek bár olyan szokásaik vannak, amelyek néha túlmutatnak a biológiai korukon, de mégiscsak gyerekek, akik igényelnék a felnőttek figyelmét, ha őket is meghallgatná valaki. Mégis Tari Annamária szerint egyre kevesebb a kommunikáció a családban és az iskolában is.      

Mégis, akkor mit lehet/kellene tenni?

Az egész oktatási rendszerünk arra épül, hogy a tanárnak az a fő feladata, hogy az általa oktatott szakmai tantárgyra évtizedek óta nem változott módszerrel megtanítsa a diákokat, akik ezt a tudást lelkesen szívják magukba. A gyakorlatban, néhány üdítő példától eltekintve, mint az alternatív közgazdasági gimnázium mentorprogramja, itt meg is áll a folyamat a tanári oldalon, a másik oldal viszont állandó változásban van. Nem az a célom, hogy bárkit is hibáztassak, és felelőst keressek, hanem hogy elinduljon egy változás, hogy beszéljünk róla, mit lehet tenni a kialakult helyzetben.

A cél mindenképpen az lenne, hogy a két oldal közti kommunikáció minősége javuljon. Én azzal kezdeném, hogy tudatosítanám a tanító oldalon lévőkben, hogyan és mivel hatnak a tanuló oldalon lévőkre. Milyen az Ő működésük, és ez milyen hatást vált ki a gyerekekből. Miért van az, hogy bizonyos tanárok kedvéért bármit megtesznek a diákok, és fordítva.  Nem, nem azért, mert a matekot többen szeretik, a kémiát meg szinte senki. Ha egy tanár megérti ezeket a hatásokat, akkor tudatosan tudja őket használni, és a diákokkal is tudja érzékeltetni, mintegy tükröt tartva. Meg kell mutatni azt is, hogy mi a különbség a büntetés/dicséret páros és a visszajelzések között. Melyik milyen hatást ér a célközönségnél. Hogyan és mit értékel egy tanár, ha a diák teljesítményéről van szó, és ezt hogyan adja neki vissza. Segít-e a diákoknak célokat kitűzni, és azokat elérni? Elfogadja-e és értékeli-e, ha egy tanuló a szokványostól eltérően gondolkodik. Ha nem, ennek mi az oka? Mivel segíti jobban a gyerekek fejlődését és kreativitásukat, ha megmondja mit és hogyan csináljon, vagy rávezeti és terelgeti a pályán, hogy Ő maga jöjjön rá a megoldásokra? Mivel tud elérni a vállalati életben oly fontos elkötelezettséget a diákjai körében? Tud-e a reflektálni a saját működésére?

Azt mondják, hogy a tanárnak egyetlen egy munkaeszköze van, ez a személyisége. Ha jobbá akar válni, ennek a fejlesztésével kell foglalkozni legeslegelőbb, ennek pedig első és megkerülhetetlen lépése a megfelelő önismeret.